“Kedves Oszama, életre-halálra keresik magát, hogy a terrornak vége legyen. Hát, nem is tudom. Úgy értem, a rock’n'rollnak sem lett vége, miután Elvis kipurcant, csak rosszabb lett. Mire az ember észbe kapott, jött Sonny and Cher és a Dexy’s Midnight Runners. De errõl majd késõbb. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy könnyebb az ilyesmit elkezdeni, mint befejezni. Felteszem, gondolt már erre.
25 millió dollár váltságdíjat tûztek ki a fejére, de miattam ne legyenek álmatlan éjszakái, Oszama. Tegyük fel, hogy meglátnám egy Nissan Primerában Shoreditch felé hajtani, és bekaszálnám a nagy gubát. Hát! Fogalmam sem lenne, mire költsek huszonötmillió dollárt. Más volna, ha lenne kire költenem. De nincs, amióta maga felrobbantotta a férjem és a fiam.”

Képzeljünk el egy Londonban élő kis családot: anyuka, apuka és egy 4 éves kisfiú. Nem gazdagok, de nem is kimondottan szegények. Fanatikus Arsenal-rajongók. Életüket akár idillinek is lehetne mondani, ám a férj foglalkozása miatt inkább az állandó idegesség jellemzi a családot: a férfi bombaszakértő, a feleség pedig minden egyes alkalommal, mikor urát bevetésre hívják, majd’ megőrül idegességében.  Hogy lenyugodjon, a fiatal asszony ilyenkor néha leugrik egy közeli pubba egy-egy italra, és van, hogy más férfiakkal is megismerkedik közelebbről. Egy ilyen alkalommal találkozik Jasperrel, az újságíróval, akivel rövid úton kalandba is bonyolódik…

A férj hazaérve megígéri, hogy hétfőn az első dolga az lesz, hogy felmond a munkahelyén, és keres egy nyugodtabb állást. A feleség boldog. Eljön a május elseje. Az Arsenal hazai pályán játszik a Chelsea ellen. Telt ház a stadionban. Az apuka és a kisfiú nagy izgalommal indulnak el otthonról, hogy a kedvenc csapatot a helyszínen buzdítsák. Az anyuka eközben ismét találkozik Jasperrel… és ekkor történik meg a tragédia: a stadiont öngyilkos merénylők robbantják fel a meccs közben. Összesen 1003 áldozatot követel a merénylet. Köztük az édesapa és a kisfiú életét…

A könyv maga tulajdonképpen egy levél, melyet a fiatal édesanya ír Oszama bin Ladennek, a terroristák vezérének, egyfajta “terápiaként”, hogy fel tudja dolgozni szerettei elvesztését. A levél végül egy naplószerű leírássá válik, amiből kíméletlen őszinteséggel és részletességgel, helyenként fekete humorral fűszerezve ismerjük meg az asszony gondolatait, érzéseit, tetteit.

Film is készült a történet alapján, melyet Gyújtóbomba (Incendiary) címmel mutattak be 2008-ban. A cselekménye azonban sok helyen meg lett változtatva, fontosabb karakterek hiányoznak a filmből. A főszerepben Michelle Williams-t és Ewan McGregor-t láthatjuk.

A Mindenki megvan egy megindító amerikai-olasz filmdráma, ami a családon belüli kegyes hazugságokról szól. Mind a négy gyermek különböző hazugságokkal takargatja az igazságot az apjuk, Frank elől, mert tudják, hogy sikeresnek és boldognak szeretné őket látni. Azonban azzal, hogy Frank felkerekedik meglátogatni őket, a titkok elrejthetetlenné válnak.
A filmben végigkövethetjük Robert De Nirót, akinek már az utazása se mentes a problémáktól. Olyan dolgokkal kell szembenéznie, mint az eltérő időzónák miatt rosszu járó órája, ami miatt lekési a buszát vagy az a kedvességével visszaélő fiatal, aki ki szeretné rabolni. A történetet pedig pont ezek az “üres járatok” teszik szívfacsaróvá, nem pedig azok a hazugságok, amelyekkel a gyermekeinél kell szembenéznie a családfőnek.
Robert De Niro tökéletes választás volt az egykor kemény, de most már beteges és a családjára vágyó nyugdíjas szerepére. A filmben egyszerre tűnik erősnek és elesettnek, amitől az egész sokkal életszerűbb lesz. A gyerekei közül talán a legfiatalabbat játszó Drew Barrymore az, aki a legszimpatikusabb a szereplők közül. Mivel ő nem próbálja meg kidobni az apját, mikor megjelenik nála, és ő az egyetlen, aki a titkolózás ellen van.
A film gyönyörű képivilága is rásegít arra, hogy még jobban elmélyedjünk a történetben. Láthatjuk Robert De Nirót, amint idegeneknek mesél a gyerekeiről vagy ahogy egyedül ül a szakadó esőben egy buszmegállóban éjszaka. Arról nem is beszélve, mikor Frank jól ismert bőröndje körbe-körbe forog az üres, csendes repülőtéri váróban arra várva, hogy gazdája újra felvegye és utazzon tovább, de mindezt hiába.
A Mindenki megvan az 1990-es olasz Mindenki jól van remake-je. Eredeti címe: Everyboy’s fine

A cselekményt egy 16 éves, a legszegényebb körzetből származó lány, Katniss Everdeen szemszögéből ismerjük meg, aki illegális vadászatból tartja el családját. A 74. Éhezők Viadalán a lány húgát, a 12 éves Primet sorsolják ki. Katniss önként jelentkezik a kislány helyére, hogy megvédje őt, de ezzel talán saját magát ítéli halálra… Döntése miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ám nincs egyedül… a  körzet másik kiválasztottja a pék fia, Peeta Mellark  nem várt módon Katniss szövetségesévé válik. Vajon ők ketten szembe tudnak szállni a kegyetlen Kapitólium akaratával? Vajon sikerül nekik változásokat elindítani? Az Éhezők Viadala című könyvből, és a folytatásaiból (Futótűz, A kiválasztott) minden kiderül…

Az Éhezők Viadala című könyv első fejezetét a kiadó engedélyével el lehet olvasni az ekultura.hu honlapon. A bestseller sorozat első részéből készült filmet a napokban mutatták be a hazai mozikban, akinek tetszett a könyv, nem fog csalódni a filmben sem.
Főbb szerepekben:  Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Donald Sutherland.

“Délután néha a háztető
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.”

Mielőtt belekezdenénk a filmbe, dobjuk sutba az összes tudásunkat és elképzelésünket a világ egyik legfelkapottabb költőjéről, William Shakespeare-ről. Ebben a történetben ugyan is csak annak köszönheti sikerét, hogy jókor jó helyen volt. Körülbelül százötven évvel Shakespeare halála után merültek fel az első kételyek a munkásságával kapcsolatban. Az élete vége felé alkotott műveket már nem is neki tulajdonítják. Más munkáit pedig számos más szerző számlájára írják, köztük találjuk Edward de Vere-t is, aki az Anonymous egyik központi alakja. A film azt a teóriát dolgozza fel, miszerint Edward de Vere írta az összes Shakespeare-nek tulajdonított művet. Az egyik dolog, ami megakadályozta abban, hogy a saját nevén jelentesse meg az irományait, az a rangja volt. Ugyanis abban a korban a színjátszást, a színművek írását mind az ördögtől valónak gondolták, egy gróf pedig nem követhetett el olyasmit, ami nem méltó a rangjához.
Az Anonymousban nem csak Edward de Vere tépelődését és műveinek híressé válását ismerhetjük meg, hanem betekintést kaphatunk a korabeli Anglia politikai nézeteibe is. Megismerhetjük a fiatal Erzsébet királynő személyiségének alakulását és a trónért folytatott kegyetlen, sokszor kétszínű harcot is. A zsarolás és a kémkedés ugyanis egyáltalán nem állt távol a királynő belső köreiben szereplőktől, hisz mindannyian ismerjük a mondást: A cél szentesíti az eszközt. A cél pedig az egyik legnagyobb, az Egyesült Királyság feletti uralom megszerzése volt, így természetes volt, hogy mindent bevetettek az elérésének érdekében.
A film a besorolása szerint történelmi thriller és dráma, aminek megfelelően eleget is tesz. A történet több szálon fut, egyszerre kapunk képet a múltról (Erzsébet kezdeti idejéből) és a jelenről, a végeredmény mégse lesz zavaros. Ritkán tudok ilyet mondani, de az Anonymous teljesen leköti az ember figyelmét. Nem lehet nem figyelni rá, tökéletes kosztümös dráma a főszerepben a világ egyik leghíresebb, de egyben legvitatottabb költőjével. A 2011-es év egyik gyöngyszeme, mégsem mutatták be a mozikban. Bár az akadémiai körök elvetik a Shakespeare-hez köthető alternatív elméleteket, a film még egy Oscar-díj jelölést is összeszedett a Legjobb kosztüm kategóriában. A filmet Roland Emmerich (2012, Holnapután) rendezte.

“Habár a mi történetünk véget ért, hősünké még nem. Mivel az ő emlékműve örökké fog állni, mert nem kőből épült, hanem szavakból. Örökké fognak emlékezni rá, mert a szavakat a lélegzet adja, és a lélegzetet az élet.”

A legelső A majmok bolygója című film 1968-ban készült el Pierre Boulle, francia író regénye alapján és azóta több folytatást és egy feldolgozást (2001) is megért. A majmok bolygója: Lázadás a sorozat legújabb (2011) darabja. Míg az eddigi filmekben a szereplők maszkot viseltek a majmok megformálásakor, ebben a részben már a korszerű digitális technikákat hívták segítségül: ugyanaz a csapat dolgozott a vizuális effekteken, ami az Avatarnál is közreműködött. Talán ennek köszönhető, hogy a majmok rendkívül élethűre sikerültek.
Ha már a vizuális effekteknél tartunk, ki kell emelnem Andy Serkis (Gyűrűk Ura-trilógia) alakítását, aki Caesart formálta meg. Több kritikus is elmondta, hogy annyira jól játszotta a szerepét, hogy sokszor nem lehetett pontosan megállapítani, hol kezdődik a technika és hol ér véget az ember. Serkis emellett kitűnően keverte az emberi gesztusokat a csimpánz tulajdonságaival. Habár, számára, talán nem volt idegen egy majom megformálása, mivel az utolsó King Kong filmben ő alakította az óriásgorillát.
A Will Rodmant megformáló James Franco (Pókember) is hitelesen játszotta a Caesarért aggódó tudóst, bár teljesítménye nem érte el Andy Serkisét. Ami viszont érdekes, hogy Tom Felton egy hasonló karaktert (Dodge Landon) alakított, mint a Harry Potter sorozatban. Így nyilvánvalóan könnyen el tudta játszani a nagyképű és magát felsőbbrendűnek gondoló őrt.
A filmben van pár jelenet, ami a korábbi részekre utal, így a szemfüles néző jót derülhet például a fent említett Dodge Landon nevén, aki az első film két űrhajósának nevét kapta.
Eredeti cím: Rise of the Planet of the Apes

A film hitelesen és magával ragadóan mutatja be az afro-amerikai bejárónők helyzetét a ’60-as évekbeli Amerikában. Az elnyomás, a rasszizmus, a megaláztatás, mind olyan dolog, amik külön-külön is nehézzé teszik az életet, így együttvéve pedig keservessé. A történetben szereplő cselédek, annak ellenére, hogy túlnyomórészt az említettek határozzák meg az életüket, mégis igyekeznek vidámak és melegszívűek maradni. Azonban érdekes, hogy a fehér asszonyok mennyire ellentmondásosan viselkednek. Erre tökéletes példa az, hogy külön illemhelyet építenek a cselédeknek azért, nehogy elkapjanak valami betegséget tőlük, de azt hagyják, hogy a gyereküket szinte teljes egészében ők neveljék. De azt is megemlíthetnék, hogy sokan a család jelenlétében szinte egyenlően bánnak a bejárónőjükkel, a vendégek előtt viszont elutasítóan, alsóbbrendű lényként kezelik őket.
Ez volt az első film, amit Emma Stone (Könnyű nőcske, Zombieland) főszereplésével láttam és nagyon jól hozta a fiatal, sikerre vágyó és segítséget nyújtó újságíró szerepét. A legszembeötlőbb vele kapcsolatban az volt, mennyire kitűnt a környezetéből: semmi műremek frizura, egyszerű ruhák és emberséges viselkedés. Talán pont ezért tudtak neki megnyílni a kisváros bejárónői. Az ő tökéletes ellentétét játszotta Bryce Dallas Howard (A falu, Pókember 3.), aki a rasszista, keménykezű Hilly Holbrook szerepét kapta. Ő a filmben az, aki túlbuzgóan és a legvégsőkig védi a fehérek jogait, nem véve figyelembe azt, hogy kiken gázol át ezzel.
A film sokat köszönhet az Aibileent játszó Viola Davis (Kétely) és a Minnie szerepében tetszelgő Octavia Spencernek (Pokolba taszítva, Hét élet) is. Tökéletes megformálói a családoknál szolgáló cselédeknek. Habár Minnie-t több bátorsággal és nagyszájúsággal áldotta meg az ég, mint bármelyik más bejárónőt. Ez pedig okoz pár vicces jelenetet a sokszor szomorú történetben.
Mellettük még említést kell tennem Jessica Chastainről (Az élet fája), aki a melegszívű, de kirekesztett Celia Foote-ot formálta meg. Ő az, aki – a többiekkel ellentétben – az elejétől kezdve egyenrangúan bánik a cselédjével. Ez már akkor érződik, mikor örömében megöleli Minnie-t csak azért, mert elvállalta az állást, később pedig egy asztalhoz ül vele ebéd közben. Ez a mai világban talán annyira nem meglepő, viszont ez akkoriban olyan hatalmas tettnek számított, ami miatt a többiek teljesen elűzhették volna a kisvárosból, ha kiderül. Azonban ő ezzel és Minnie tiltakozásával sem törődve, tette azt, amit a szíve diktált.
A film emberi sorsokat mutat be, és teszi ezt olyan emberközeliséggel, hogy lehetetlen nem szeretni. Az alapjául szolgáló könyvet Kathryn Stockett írta, az eredeti címe pedig The Help.

Mort Rainey, a híres író feje fölött összecsapnak a hullámok: feleségét rajtakapta egy másik férfival egy motelban, majd házasságuk válásban végződik és még az írás sem megy neki. A Tashmore Glen-i nyaralójukban próbálja kiheverni az elmúlt hónapok szenvedéseit, amikor megjelenik John Shooter és plagizálással vádolja meg. Mort visszautasítja a vádakat, de Shooter nem hagyja annyiban, tényleges bizonyítékot akar. Rainey eldönti, hogy a feleségével elküldeti a magazint, amivel be tudja bizonyítani, hogy ő írta hamarabb a novellát. Azonban a New York-i házuk, ahol a magazin is megtalálható volt, még aznap este leég. Mort ennek ellenére megpróbál egy másik példányt szerezni, de egymás után bukkannak fel a különösebbnél különösebb véletlenek. Senki más nem látta Shootert a faluban Morton kívül, a volt feleségének a szeretője pedig egy Shooter’s Knob nevű kisvárosból származik. Végül már Mort sem tudja, hihet-e a véletlenekben. Shooter, persze, ez alatt sem adja fel, egyre inkább vágja a fát Mort alatt.

Egy két kisregényből álló Stephen King kötetet tart kezében az olvasó, az első történet a Langolierek – egy perccel éjfél után, a második pedig a Titkos ablak, titkos kert – két perccel éjfél után. A két regény egymástól merőben eltérő témát boncolgat, azonban mindkettő egyformán élvezhető. Az első rész arra keres választ, mi lesz a múlttal, ha már ténylegesen elmúlik, a második pedig arra, mi történik, ha az író valóságot és fantáziát elválasztó “ablaka” összetörik, a két világ pedig menthetetlenül összekeveredik. Mindkét történet előtt egy-egy bevezetőt olvashatunk az írótól, mindezt olyan bensőséges hangnemben, mintha közeli barátok lennénk és épp egy szobában kávézgatnánk Kinggel, miközben ő maga meséli el a két regényt.
Az irományok színvonala egy cseppet sem süllyedt az elvárt alá, ami nem meglepő ismerve Stephen King munkásságát. A történetek bővelkednek a részletekben, valamint a sejtelmes és kellően rémisztő jelenetekben egyaránt. A kötet az olvasót valósággal magába szippantja és csak akkor ereszti, ha már az utolsó szavakat is elolvasta és értelmezte. Stephen King a történetek végén sem tudta meghazudtolni önmagát, ugyanis egyik kisregénynek sincs ténylegesen vége. Az író az olvasó fantáziájára bízta a tényleges befejezést, mindkettő történet vége enyhén nyílt.
Azonban el kell szomorítanom azokat, akik véres horrorra, az ártatlanokat ijesztő és uralmuk alá vonó szellemekre számítanak. Ez a két regény teljesen hétköznapi. Nincsenek benne fantomok, haláluk után feltámadt kisállatok vagy mások vérére szomjazó vámpírok. A történetek arra világítanak rá, hogy a szörnyetegek nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakoznak.
A kötet második kisregényéből film is készült Johnny Depp főszereplésével.